Ez az oldal cookie-kat használ a felhasználói élmény fokozására. Az oldal használatával Ön elfogadja a cookie-k használatát. A cookie-k használatát elfogadom
Ön itt jár: > Kezdőlap >

Japán nők helyzete a második világháború után (1945-1958)

1945. augusztus 15-én a Japán Birodalom bejelentette kapitulációját, melyet szeptember 2-án írásban is ratifikáltak. Azok a japánok, akik úgy gondolták, véget értek a megpróbáltatások, nagyot tévedtek. A kapituláció a Japán Honvédség tisztjei számára egyet jelentett a teljes megsemmisüléssel. Százával követtek el seppukut (japánul: 切腹, magyarosan szeppuku, de a köztudatban egy félre olvasási hiba miatt harakiri néven terjedt el), vagyis lettek öngyilkosok, mert nem bírták elviselni a tudatot, hogy dicső országuk elvesztette a háborút. Így azon a lányok és asszonyok többségének is - akiknek bár apáik, férjeik és fiaik, túlélték a háborút, ám a seppukut választották –, helyzete kilátástalanná vált a háború utáni Japánban.

Legtöbbjüknek egyedüli szabadulást a megszálló amerikai hadsereg tagjaival kötött házasság jelentette. Ez volt a jobbik eset. Rosszabb esetben maradt a kényszerprostitúció.

Hogyan lett a gésából prostituált?

A gésák helyzete is alaposan megváltozott a háborút követő években. Mivel a háború alatt nagyon sokan munkába álltak – hadiipar, hadi kórházak – korábbi szerepük leáldozóban volt. A házak csak némelyike nyitott újra, vendégeik elmaradoztak. Tudva levő, hogy a prostitúció teljes mértékben megengedett volt Japánban egészen az ’50-es évek végéig, mivel sem a sintó, sem pedig a buddhista vallás nem tiltotta. A japán kormány az Okinawán történt amerikaiak által elkövetett tömeges szexuális erőszak hullámhoz hasonlók elkerülése végett támogatta a prostituáltak önkéntes bevonulását a megszállók számára létre hozott bordélyokba.  A kormány elsődleges célja a születendő „külföldi gyermekek” számának visszaszorítása a bordélyok falain belülre. Csakhogy fiatal lányok tucatjai öltötték magukra ünnepi kimonójukat és festették szájukat úgy, ahogy egy igazi gésa, hogy bájaikat amerikai katonáknak kínálhassák a jobb életszínvonal reményében. Hiszen a cél nem volt más, mint a túlélés. Az amerikai katonák persze nem tudtak különbséget tenni egy valódi gésa és egy olcsó prostituált között, ezért terjedt el az a téves képzet a nyugati világban a háború után, hogy a gésa = prostituált. A szigetországban hivatalosan 1958-tól tiltott a prostitúció intézménye.

 

Amerika, a japán nők reménysége…

Japánban egészen 1947-ig nem létezett a közoktatás nők számára. Azon szerencsések, akik jómódúak voltak, magán úton vagy az Amerikai Iskolában tanulhattak. Sokan itt találkoztak jövendőbelijeikkel, vagy épp az angol nyelv elsajátításának köszönhetően tudtak könnyen ismerkedni a megszálló amerikai tisztekkel.

Hiroko Tolbert egyike azon japán származású amerikai feleségeknek, akik a II. világháború után kerültek az Egyesült Államokba. Az 1950-es években mintegy 35000 japán nő emmigrált az USA-ba a jobb élet reményében.

A háború után semmink sem volt. Az amerikai bombázások után nem voltak utcák, nem voltak boltok. Egy rémálom volt. Szó szerint az életünkért küzdöttünk, hogy legyen valami ennivalónk és tető a fejünk felett. Nem igazán ismertem Billt, de tudtam, hogy nekem el kell jönnöm erről a helyről. A családom persze árulónak tartott, és nem voltak hajlandók szóba állni velem többet. Egyedül anyám látogatott meg, miután New Yorkba mentem. Tudtam, hogy sosem térek már vissza Japánba. Ez 1951-ben történt, én mindössze 21 éves voltam akkor.

Azonban Amerikában sem volt túl rózsás a helyzet. Mivel Japán ellenséges országnak számított, a japán emigránsokat is ennek megfelelő elbánásban részesítették.

Felöltöttem az ünnepi kimonómat, hogy méltó módon mutatkozhassak be a férjem családjának. Az örömteli fogadtatás azonban elmaradt. A sógorom közölte, hogy nem viselhetek ilyesféle göncöket, és most már Amerikában élek, hát viselkedjek és öltözködjek is úgy, mint egy igazi amerikai. Új nevet is adtak nekem: Susie.

Egy másik feleség, Atsuko Craft 1952-ben, alig 22 évesen érkezett az Egyesült Államokba, ahol a saját bőrén tapasztalta meg az amerikai szegregációt.

Emlékszem, hogy felszálltam egy buszra Louisianában, aminek az utastere ketté volt osztva; egyik oldalon csak fehérek a másik oldalon csak feketék ültek. Nem tudtam, melyik oldalra kéne ülnöm, így végül hátra ültem, középre.

Hirokóhoz hasonlóan Astuko is jól képzett fiatal lány volt, de tudta, hogy igazi esélye csak egy külföldi férj oldalán lehet, egy győztes országban.

A férjem igazi jótevőként támogatta, hogy az Államokban képezzem magam tovább. Mikrobiológus lettem és jó munkát kaptam egy amerikai kórházban. Hátrányos megkülönböztetésben azonban nekem is volt részem. Ha lakást néztünk és a tulaj meglátott engem, azonnal közölte, hogy az ingatlant már kivették. Azt gondolták, csökkenteni fogom az ingatlan értékét, ha később kiadják másnak. A tulajdonosok tömbösítették ingatlanjaikat a környéken, hogy a feketék ne járkálhassanak át egymáshoz.

Az amerikai hadsereg először parancsba foglalta, hogy a katonák nem vehetik fel a kapcsolatot a megszállt Japánban élő nőkkel, házassági kérelmeiket elutasították. Az 1945-ös „Háborús Menyasszonyokról” szóló törvény lehetővé tette a külföldön állomásozó amerikaiaknak, hogy hazavigyék magukkal feleségeiket, azonban csak az 1952-es évi Bevándorlási Törvény tette lehetővé az ázsiai származásúak nagy számú emigrációját az Egyesült Államokba. Legtöbbjüknek az Amerikai Vöröskereszt biztosított képzést „átnevelő iskolában”, hogy elsajátítsák például az amerikai sütemények készítését, vagy éppen a magassarkúban való járást, ami ellentétben állt a Japánban hordott lapos talpú cipőkkel.

Sajnálatos módon az Amerikában élő japán feleségek (akiknek japán férjük volt) sem fogadták be saját közösségükbe emigrált társaikat. Úgy tartották, hogy a „háborús menyasszonyok” olcsó nőcskék, akik némi pénzért fejében eladták addigi életüket az ellenségnek.

Akiknek fekete amerikai lett a férjük, könnyebben asszimilálódtak az új közösségekbe, hiszen a feketék pontosan tudták, milyen érzés a vesztes oldalon állni. Az afroamerikai asszonyok testvéri örömmel fogadták a japán feleségeket.

És akik maradtak…?

A háborút követően a japán társadalom egészére erőteljesen hatott az amerikai kultúra, minden modernizálva lett amerikai mintára. A japán nők 1945-ben szavazati jogot kaptak, és részt vehettek az alapvető oktatásban, érettségit, sőt diplomát is szerezhettek alig egy évtizeden belül. Japán elindult az úton, amit később úgy hívtak: a „JAPÁN CSODA”.

Háborús japán mennyasszonyok visszaemlékezései, valamint a velük készült teljes interjú a BBC Magazin 2015-ös számában olvashatók. A témában nem rég jelent meg könyv magyar nyelven is: Nő fehér kimonóban címmel.

 

Írta: Ballagó Petra

Képforrás, Források:

AP Photo,
 
 
 
 
 
 

https://www.theatlantic.com/photo/2014/03/japan-in-the-1950s/100697/